A beugrást végre hajtó játékos egyrészt megpróbál a védők hatósugarából kikerülni, másrészt igyekszik az ellenfél kapuját minél jobban megközelíteni. Közvetlenül a kapuelőtér-vonal elöl történik az elrugaszkodás, majd hosszan repülve a levegőben, a kapuelőtér fölött hajtja végre a játékos a dobást. A távolság csökkentésével fokozható a dobás pontossága, valamint a levegőben töltött idő alatt pedig figyelemmel kísérhető a kapus helyezkedése. Ezért a tiszta gólhelyzetek, ziccerek befejezésének leggyakoribb módja a beugrásos lövés. A lendületszerzés attól függően, hogy a dobást milyen játékszituáció előzi meg, történhet alaphelyzetből vagy futásból. Az alap végrehatási formánál a beugrást a lövőkézzel ellentétes lábról hajtja végre a játékos, mely ugrás inkább előre, mint fölfele történik, s igyekszik minél messzebb kerülni a védőktől. Ugrását segíti a dobókézzel azonos oldali láb térdének előre – fölfele lendítése. A labdát felső dobóhelyzetbe készítheti röviden és hosszan. A levegőben, törzsből a labdás kéz irányába elfordulva kivár egy kicsit, fej a kapu felé néz, majd a lövést a lendítő láb lefele – hátra fele történő rugó mozdulata kezdi meg. Ez egy előfeszített állapotot (ívhelyzetet) jelent, mely segít az erőátvitelbe, és megfelelő erőközlést biztosít a dobáshoz. A csípő szembe fordul a dobás iránnyal, a passzív váll hátra mozdul, mellyel egy időben a labdás oldali váll előre lendül. Ezt követi a kar dobó mozdulata és a labda eldobása. Leérkezés az elugró lábra történik, a játékos futó mozgásával fékezi lendületét. Az idősebb korosztályokban nem csak betörés, vagy gyorsindításnál használják ezt a lövés fajtát, hanem a megjelenő beálló pozíció egyik legfontosabb lövési formája.
